02. Potyautas

Kelly kiszállt az autóból, és mire odaért a dokkhoz, ahol Adamsen és Aleshán kívül még a személyzet néhány tagjai is várakozott, lehetett látni a közeledő hajót. A lány nem igazán foglalkozott azzal, hogy most mi is lesz, vagy kit hoz magával a hajó, őt csupán az érdekelte, hogy kiutat találjon innen, és a szigetet csak hajóval, vagy repülővel lehet elhagyni. Helikoptert nem tud vezetni, így maradt a hajó.

Elképzelte, hogy kiszökik az intézményből, és fellopózik az egyik hajóra, amely róla mit se sejtve útnak indul a szabadság felé. Azonban ez az ötlet túl egyszerű lenne. Meg kell akadályoznia, hogy utána jöjjenek, és tönkre kell tennie az egész „hozzuk-vissza-a-dinoszauruszokat” programot, mielőtt még valami olyat tesznek, amit már nem lehet visszavonni. Mielőtt létrehoznak egy újabb szörnyeteget. Már ha eddig nem hoztak létre. Értesítenie kell az Amerikai Államokat, hogy tegyenek valamit, akármit.

Egy hangos hajókürt kiszakította Kellyt a merengéséből, mire a hajóra szegezte a tekintet, amely egyenletes sebességgel közeledett a kikötő felé.

- Miért vállaltam el én ezt? – kérdezte magától Alesha hangosan.

- Mert nem volt más választásod! – mutatott rá a lényegre Adams.

- Ez igaz! – élénkült fel a nő. – Nem én akartam ezt!

- De mégis te szívod meg! – tette hozzá Kelly.

Alesha halálra válltan meredt rá, míg Adams, azzal a tipikus katonai, „ha-nem-fogod-be-beledoblak-a-tengerbe” tekintettel nézett rá. Kelly védekezően felemelte a kezét, és hátrált egy lépést.

- Ez is igaz! – mondta a nő még mindig rémülten.

A lány úgy érezte elszúrta, és azonnal bűntudata támadt.

- Ne aggódj! – lépett oda a nőhöz, és a vállára tette a kezét. – Bár nem tudom, hogy miben, de segíteni fogok neked. Ha hozzád osztották be, akkor az azt jelenti, hogy hozzám is. Szóval kedvenc dokim, olyan elviselhetetlen leszek vele, hogy ideje se lesz azzal foglalkozni, hogy mibe is csöppent. Hidd el nekem, hogy tudok olyan is lenni.

- Ez igaz! – mondta Adams a tengert bámulva.

Kelly hirtelen mozdulattal vállon csapta, mire a katona értetlenül nézett rá, majd elnevette magát. A lány azonban nem hagyta abba, addig ütötte, amíg meg nem fájdult a keze. Jól esett kiadni magából a feszültséget. Adams meg se próbált védekezni, csak nevetett a lány reakcióján. Mint egy báty – gondolta magában Kelly. Gondolatban fejbe vágta magát, és nem értette, honnan jött ez a gondolata. Talán mert mostanában a fiatal katona egyre közvetlenebb, és néha napján kedvesebb vele. Kellyben azonnal beindult a védekező funkció, és minden érzelmet elzárt magában. Nem hagyhatta, hogy az érzelmei befolyásolják. 

Ha hagyja, ismét lenne mit elveszítenie, és még egy megpróbáltatást nem élne túl ép lélekkel.

Jenson rátámaszkodott a korlátba, és hagyta, hogy a szél összekócolja a haját. Nézte, ahogy a tenger fodrozódik a hajó oldalánál, és arra gondolt, hogy mire is vállalkozott. A professzor nem mondott semmi konkrétumot, de ő még így is sejtette, hogy hova küldi gyakorlatra. Apró információmorzsákból megtudta, hogy a Nublar szigetre küldik, és hogy ott a nővérével fog együtt dolgozni.

A nővérével, akit már négy éve nem látott. A két testvér jobban hasonlított egymásra, mint azt bárki gondolta volna. Mind a ketten a tudománynak éltek egészen kicsi koruk óta, és mindent megtettek, hogy beteljesítsék az álmukat, hogy tudósok legyenek. Ebbe a mindenbe beletartozott az is, hogy Alesha, amint lehetősége volt rá, otthagyta a meleg családi fészket, és kirepült egyenesen egy hatalmas cég karmai közé, ahonnan nem is tudott többé kiszabadulni. A kapcsolatot majdnem teljesen megszakította a családjával. A szülei annyira megsértődtek rá, hogy a legutolsó e-mailjükben megírták, hogy mostantól nem szeretnék, hogy hazajöjjön, nem mintha eddig megtette volna. 

Jenson azonban nem adta fel olyan hamar. Ő még próbálta tartani a kapcsolatot a nővérével, de ez egyre nehezebben ment. Alesha mindig arra hivatkozott, hogy sok a munkája, hogy valami fontos projektben van benne, és végül már annyira magába szippantotta a cég és a tudomány, hogy egyetlen egy e-mailre se válaszolt. Teljes mértékben megszakította a kapcsolatot az öccsével. Ez két éve történt.

Merengéséből a hajókürt rángatta ki, és éppen időben nézett fel, hogy lássa, amint egy Pteranodon a tenger felett szállva vadászik. A csőre alsó felét a vízbe merítette, és amit talált egy halat, összezárta, felemelkedett, és elrepült a sziget felé. A hajót még csak meg se nézte.

- Azta! – hallatszott egy hang Jensen háta mögött, mire a srác megfordult. 

- Mégis felimádkoztad magad a hajóra? – kérdezte legjobb barátját.

Tudta, hogy haragudnia kéne rá, de egyszerűen nem tudott. Alesha után ő volt az egyetlen olyan ember, aki megértette és kiállt mellette még akkor is, amikor a szülei úgy döntöttek, hogy Jensen a nővére példáját követve szintén el fog tűnni az életükből, és ezt megelőzendően megmondták neki, hogy választania kell. Vagy ők, vagy a tudomány. 

Sose volt valami fényes a viszonya a szüleivel, akik istenfélő emberek lévén nem hittek a tudományban, és soha nem is támogatták a gyermekeiket. A döntés azonban még így is nehéz volt, hiszen szerette a szüleit, de nem akarta feladni az álmait. Végül a tudomány győzött.

Steven odaállt barátja mellé, és vigyorogva nézte az egyre jobban közeledő szigetet. Jenson gyakran elgondolkozott azon, hogy vajon barátja honnan szedi ezt a nagy magabiztosságát, amivel szinte mindent el tudott érni. Csak rá kellett néznie egy-egy emberre és azok szinte azonnal megtették neki azt, amit szeretne. Néha persze be kellett vetnie vagyonos családját is, de nélkülünk is mindent megkapott volna. Jenson nem ismert egyetlen egy olyan lányt se, aki nem szeretett volna bele Stevenben, amikor az megszólalt, vagy elmosolyodott. A kisugárzása mindenkit megragadott, és nem engedett. 

- Még szép! Ezt sose hagytam volna ki! – mondta a Steven vigyorogva. 

Jenson elmosolyodott barátja jókedvén, és nem tette szóvá, amit mind a ketten nagyon jól tudnak. A szigetre könnyű eljutni, na de ott maradni, az az igazi kihívás. Steven nincs benne a gyakornok programban, így elég sanszos, hogy szinte azonnal vissza is küldik Amerikába. 

Kelly nézte, ahogy a matrózok elvégzik a kikötéshez szükséges feladatokat, majd leeresztik a lépcsőt, amint az utasok szállnak le. Mellette Alesha az ujjait tördelte és már sebesre rágta a száját. Nem tudott megállni egy helyben, ide-oda mozgott.

- Jön! – mondta a nő szinte alig hallhatóan.

Kelly a leszállók felé pillantott és szinte azonnal kiszúrta Alesha öccsét. Nem mintha annyira hasonlított volna a testvérére, de a tartása, és ahogy kémlelte a partot nagyon hasonlított a nőére. Mellesleg pedig csak két ember szállt le, és másikról sütött, hogy semmi köze sincs Aleshához. Onnan, ahol Kelly állt tisztán lehetett látni az arcán szétterülő mosolyt, míg a másik komoly tekintettel nézett maga elé.

- Ki a másik? – kérdezte Adams gyanakodva. – Nem arról volt szó, hogy csak egy gyakornok lesz?

- Nem tudom, lehet, hogy megváltozott a terv és nekünk senki nem szólt – mondta Alesha, de látszott rajta, hogy ez most egyáltalán nem érdekelte.

Kelly látta, hogy a nő hezitál, nem tudja, hogy mit csináljon, ezért egy kicsit megtolta, mire elindult. Adams és a lány egy darabig nézték, ahogy közeledik a hajó felé, majd egymásra néztek.

- Szerintem nekünk is mennünk kéne – mondta Adams.

- Szerintem is – helyeselt Kelly, majd elindultak a nő után, aki addigra már odaért a fiúk elé.

- Üdv a Nublar szigeten! – tárta szét a karjait Alesha és kipréselt magából egy műmosolyt.

Kelly érezte, hogy ez így nem lesz a legjobb, de egyelőre nem szólt egy szót se, hagyta, hogy a nő intézze el a dolgot.

- Helló! – mondta a vigyori, még mindig töretlen jókedvvel. – Steven Hill vagyok!

- Te nem vagy benne az aktában! – mondta Adams ellenségesen és olyan tekintettel nézett szegény srácra, hogy annak az arcáról eltűnt a mosoly.

Steven végigmérte Adamset és a szemében különös fény villant, amikor újra az arcába nézett.

- Biztos kihagytak! – mondta féloldalas mosollyal.

- Azt nem hiszem!

A hangulat kezdett egyre fagyosabb lett. Kelly érezte, hogy itt az ideje, hogy csináljon valamit.

- Kedves ide tévedő idegenek, üdv dili szigeten, ahol az ember azt hiszi, hogy istent játszhat, pedig már egy párszor bebizonyosodott, hogy ebben szörnyen könnyen eltudnak bukni! – A lány úgy vigyorgott, mint egy idióta és valóban annak érezte magát, de ha ezt kell tennie, hát ezt fogja tenni. – Én vagyok az ügyeletes kísérleti alany, habár ezt mindenki bőszen tagadja, de a tény az tény. Egyébként Kelly a nevem. Ő itt – mutatott Adamsre – az ügyeletes mogorva fickó, aki néha az én börtönőröm. Őt Jared Adamsnek hívják. Ez a bájos hölgy itt mellettem pedig nem más, mint Alesha Silverman az én kedvenc dokim, de ezt te – most a nő testvérére mutatott – biztos tudod, hiszen a testvéred. Te meg – mutatott Stevenre – az az ember vagy, akit Adams seggbe fog rúgni, ha nem mondod el, hogy mi a fenét keresel itt!

Amikor Kelly befejezte mindenki kikerekedett szemekkel nézett rá, aztán egyszer csak Steven elkezdett nevetni. Most mindenki őt nézte. Mikor ezt észrevette, visszafogta magát és faarccal nézett a többiekre.

- Jenson vagyok – mondta a másik fiú.

Mikor Kelly rá figyelt, Jenson egyenesen a szemében nézett, és a tekintetében volt valami, ami a lány arra késztette, hogy Alesha mögé bújjon, de ezt nem tehette. Segíteni kellett. Már csak azt nem értette, hogy miért mindig neki. 

Fejével a nő felé intett, mire Jenson odakapta a tekintetét, és elmosolyodott.

- Örülök, hogy látlak! – mondta kedvesen, mire a nő egy kissé fellélegzett, majd odalépett a fiúhoz és megölelte.

A nagy testvéri egyesülést követően mind az öten visszaültek az autóba. Még Steven is, habár Adams nagyon tiltakozott, de Alesha megmondta neki, hogy majd a központban eldöntheti, hogy mit csináljon a potya utassal.

01. Ébredés

Kelly felvett egy farmernadrágot, meg egy világoskék színű pólót, és elindult, hogy kerítsen magának valamilyen ennivalót. Az újonnan jött szabadságához az is hozzátartozott, hogy mostantól mindig az étkezőben ehet.

Kilépett a szobájából, és végigment a folyosón. Ezen az épületszakaszon csak ő lakott. Igaz, hogy már három éve háborítatlanul állt az egész, de mégis úgy nézett ki, mintha ezer ember lakná. A szőnyeg tele volt állatszőrrel a macskák miatt, amit a vezetőség azért hozatott ide, mert állítólag egy állat jelenléte megnyugtatja az embereket. Kelly személy szerint csak szimplán nem kedvelte a macskákat, ami jórészt a szőr allergiájának tudható be, amire habár kapott gyógyszer, még mindig tüsszögnie kellett, ha egy bundával rendelkező állat van a közelében.

A macskák mellett, még az emberek is szépen lelakták az épületszárnyat, ugyanis itt nem voltak kamerák. Ha egy párocska úgy döntött, hogy szeretne egy kicsit kettesben lenni, csak feljött ide, bevetette magát az egyik üres szobába, és magára zárta az ajtót. Azonban akadtak olyan katonák is, akik a saját szobájuk helyett ezen folyosó szobáit választották, pihenési színhelyként.

Kelly lement a lépcsőn, majd elfordult jobbra, ahol az első ajtón bemenve rögtön az étkezőben találta magát. Étkezőnek hívták, azonban tartozott hozzá egy kisebb konyha is, ahol szinte minden megtalálható, és az volt benne a legjobb, hogy ha valami elfogyott, másnap újra fel volt töltve.

A lány elindult a konyharész felé, azonban útközben észrevette, hogy nincs egyedül a teremben. Az egyik asztal mellett egy fehér köpenyt viselő, feketehajú nő aludt. Kelly elmosolyodott, mikor felismert benne Alesha Silverman-t. A nő egy 26 éves tudós-orvos. Ő volt az egyike azoknak, akik azon dolgoztak, hogy kinyerjék a hormont a lány szervezetéből. Mind azok ellenére, hogy a másik oldalon állt, Kelly kedvelte a nőt. Soha nem hazudott neki, és mindig kegyetlenül őszinte volt vele, amit ebben a helyzetben nagyra értékelt.

Kelly megtette azt a kis utat a konyháig, majd első dolga az volt, hogy felrakott egy adag kávét. Ő maga ritkán ivott, mert nem volt rá szüksége. Mindig is éber volt, az orvosoknak pedig már az elején megmondta, hogy nem fog olyan gyógyszert bevenni, ami letompítja az agyát. Persze nem tudta volna, hogy olyat adnak neki, de eddig betartották, amit a lány kért tőlük.

Mire elkészült a kávé, csinált magának gabonapelyhet. Mikor mindennel végzet, elindult a terem azon részébe ahol a székek, és az asztalok voltak, azon belül Alesha felé. Lerakta az asztalra a kávés bögrét, és a gabonapelyhes tálat, kihúzta a széket és leült a nő mellé, aki erre felkapta a fejét.

-           Jó reggelt, csipkerózsika – mosolygott a nőre Kelly.

-           Jó… Mi, reggel van? – kapta hirtelen a fejét a falon lévő óra felé.

Alesha láthatóan megnyugodott, hogy még csak fél hét felé járt az idő. A nő visszanézett Kellyre, mire a lány majdnem felhördült, ám jólneveltsége visszafogta. Aleshának olyan nyúzott volt az arca, mintha már hetek óta nem aludt volna, és a szemében is megfakult az életet jelző fény. Kelly óvatosan a nő felé tolta a kávésbögrét.

-           Ezt neked csináltam.

Alesha összevonta a szemöldökét, mire a lány arra kezdett gyanakodni, hogy nagyon meg kellett erőltetnie magát azért, hogy megértse, amit páciense mond. Aztán felcsillant a szeme, és visszatért egy kis élet belé. A nő úgy nézett a gőzölgő kávéra, mint egy anya a gyermekére. Felvette a bögrét, megszagolta, majd belekortyolt. Felsóhajtott, amikor lenyelte a kávét, majd hálás tekintettel nézett Kellyre. A lány mindeddig a nő arcát figyelt.

-           Aludnod kéne – mondat végül, aggódva.

-           Nem lehet – rázta meg a fejét Alesha, majd újra belekortyolt a kávéba.

-           Már miért ne lehetne? – kérdezte Kelly kissé felháborodva. – A főnökeid nem fognak kirúgni azért, ha kiveszel egy nap szabadságot, és kipihened magad. Ebbe még senki nem halt bele!

A lány úgy érezte, hogy ha a nő nem fogad neki szót kénytelen lesz megpofozni. Ő az egyetlen olyan személy az életében, akit legalább egy kicsit is szeret, és nem fogja hagyni, hogy tönkretegye magát.

-           Ma nem aludhatok! – jelentette ki Alesha ellenkezést nem tűrő hangom. – Ma érkezik a gyakornokom, aki történetesen éppen az öcsém.

Kellyben felébredt a kíváncsiság, de visszafogta magát, és hagyta, hogy a nő tovább beszéljen.

-           Kilenc óra körül érkezik meg a hajó. Nekem kell kimenni elé. És nem csak Jenson érkezik, hanem egy csomó új felszerelés, és persze néhány új DNS.

Kelly ránézett az órára. Még csak hét óra volt. Merengve nézet maga elé, és szöget ütött a fejében Alesha utolsó mondatának utolsó része. „…és persze néhány új DNS.” Csak nem megint egy szörnyet akarnak létrehozni? A lány megborzongott a gondolatra, ám ezt a fekete hajú nő nem vette észre, mert éppen a kávéjával volt elfoglalva. Kelly ránézett a reggelijére, amiből eddig csak két kanállal evett. Elment az étvágya.

-           Veled mehetek? – kérdezte hirtelen.

Nagyszerű alkalom lenne egy kicsit jobban megismerkedni a környezetével. Elvégre, ha az ember nem tudja, hogy hol él, hogyan tudna onnan megszökni?

-           Nézd, Kelly… - kezdte Alesha, de a lány félbeszakította.

-           Így is úgy érzem, hogy fogoly vagyok, pedig a saját akaratomból maradtam.

Mind a ketten tudták, hogy ez nem teljesen igaz, de nem tették szóvá.

-           Kérlek! – fogta könyörgőre a lány.

A nő megpróbált felvenni egy szigorú arckifejezést, de amint Kelly szemeibe nézett, feladta a próbálkozást.

-           Megnézem, hogy mit tehetek – mondta Alesha, majd kiitta a kávéja maradékát.

Felállt, és szó nélkül kiment az étkezőből, egyedül hagyva Kelly-t a gondolatival.

Egy és fél órával később Kelly a szobájában nézegette a könyveit. Azon töprenget, hogy melyiket vigye magával. Úgy tervezte, hogy ha Alesha nem tudja meggyőzni a főnökét, hogy őt, Kellyt is magával vigye, akkor az egész napot a szabadban fogja tölteni, és olvasni fog. Végighúzta a mutatóujját a könyveken, és felsóhajtott. Már mindegyiket elolvasta. Nem tudott dönteni, ám egy hangos kopogás megkímélte, hogy választania keljen.

-           Szabad! – kiáltotta, miközben azon imádkozott, hogy Alesha legyen az.

És valóban. A nő lépett be az ajtón, azonban nem egyedül jött. Adams is vele volt. Kelly nem különösebben kedvelte a fiatal katonát. Ellenszenvét annak tudta be, hogy ha kiment az épületből, valahol mindig belefutott. Tisztában volt azzal, hogy a férfi azt a feladatot kapta, hogy kövesse, de úgy, hogy a lány ne tudjon róla. Vagy nagyon rosszul végzi a munkáját, vagy pedig direkt csinálja, hogy ő, Kelly ne műveljen semmi meggondolatlanságot. Ha az utóbbi, akkor talán nem kéne olyan ellenségesen bánnia vele.

-           Szóval, a testőrömet is magammal kell vinnünk? – kérdezte a lány összerakva a képet.

-           Testőr? – ráncolta össze a homlokát Adams.

-           A börtönőr jobban tetszik? – húzta fel a szemöldökét, Kelly.

Adams nyugodt arccal végigmérte a lányt, és láthatóan úgy döntött, hogy nem fog többet foglalkozni Kellyvel. Alesha ezzel ellentétben szúrós szemmel nézett a barna hajú lányra.

-           Ne legyél ilyen ellenséges, Jareddel! – szólt rá. – Ha ő nem vállalta volna el, hogy eljön velünk, akkor nem jöhetnél.

Kelly Admasre nézett, és kíváncsian felhúzta a szemöldökét, de a férfi nem foglalkozott vele.

-           Mehetünk? – fordult Alesha felé a katona, mintha a lány ott se lenne.

Na, most ki az ellenséges? – dohogott magában Kelly, de egy szó nélkül elindult a távozó páros után.

Tíz perc múlva már egy autóban voltak, és nagy sebességgel hajtottak a kikötő felé. Adams vezetett, Alesha ült az anyósülésen, Kelly pedig hátul, középen.

-           Feltétlen muszáj ilyen gyorsan menni? – kérdezte rosszallóan a lány a katona felé nézve.

Így, hogy csak a tarkóját látta, késztetést érzett arra, hogy fejbe vágja, hátha azzal lassításra bírja.

-           Ha az a célod, hogy ne lássak semmit, akkor elérted, de azt is, hogy mindjárt hányok. – Kelly a hasára szorította a kezét a hatás érdekében, habár egy kissé tényleg rosszul érezte magát. – Figyelmeztetlek, hogy ma még csak egy fél tál gabonapelyhet ettem, és úgy döntött, hogy szívesen köszönne neked!

-           Miért nem ettél mást is? – kérdezte rosszallóan Alesha, miután hátrafordult a lányhoz.

-           Nem gondoltam volna, hogy kétszázzal fogunk kimenni a kikötőbe – mondta felháborodottan Kelly.

Adams nem mondott semmit, csak egy kicsit lassított. Habár a lánynak még így is háborgott a gyomra, visszafogta magát, és inkább nem szólalt meg. Nem akarta elrontani az előnyét. Örült, hogy végre kijöhetett a kerítésen kívülre is.

Kelly közelebb ült az ablakhoz, hogy alaposan szemügyre vegye a szigetet. Rá kellett döbbennie, hogy nem sok minden változott a tizenhatodik szülinapja óta. Az Indominus Rex kiszabadulása óta nem takarítottak össze. A ledöntött házak, és boltok ugyanúgy néztek ki, mint aznap. A lány még egy vérfoltot és fel vélt fedezni, pedig az lehetetlen volt. Még ha nem is foglalkoztak a sziget tisztántartásával, a vért az eső már régen elmosta. Ezen felül Kelly szinte biztos volt benne, hogy jól látott.

Félúton lehettek a kikötő felé, amikor megkondult a lány gyomra. Eddig észre se vette, hogy mennyire éhes. Gyorsan a hasára szorította a kezét, és reménykedett benne, hogy senki nem hallotta meg. Azonban csalódnia kellett, mert a következő pillanatban egy Mars szelet repült az ölébe. Kelly értetlenül felkapta a fejét, és belenézett egyenesen Adams szemébe a visszapillantó tükrön keresztül. Nem tudott mit mondani, mert annyira meglepődött ezen a gesztuson, de azért nagy nehezen kinyögött egy köszönömöt, mire a katona újra az útra fordította a tekintetét. Kelly meg volt róla győződve, hogy Alesha kuncogott, de hang olyan hamar elillant, amilyen hamar jött, és a következő pillanatban a lány feltette magának a kérdést, hogy biztos jól hallotta-e.

♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥

Sziasztok! :)

Remélem tetszett az első fejezet! Szívesen fogadok minden egyes véleményt, legyen az akár negatív, akár pozitív. Úgy fejlődök. :)

A következő rész két hét múlva érkezik, és azt hiszem, hogy így is fogunk maradni, és két hetente fogok mindig új részt hozni, mert ez nekem így kényelmesebb.

Puszi, Bair.

00. Prológus

– Kelly!

A lány próbálta beazonosítani a hang forrását, de abban a nagy felfordulásban ez nehéz volt. Az emberek össze-vissza löködték, és belesikoltoztak a fülébe. Már-már attól tartott, hogy megsüketül, amikor egy kéz megragadta, és berángatta egy hamburgeres pultja mögé. Eddig is annyira melege volt, hogy alig kapott levegőt, és akkor még berángatják egy sütő elé.

– Mi történt? – kérdezte, és ránézett legjobb barátnőjére.

– Nem láttad? – kérdezte Spencer hitetlenkedve.

Kelly értetlenül nézett a lány szemébe. Vajon miről beszél? Ő csak azt vette észre, hogy az összes ember megbolondult. Az egyik pillanatban még mindenki a melegre panaszkodott a következőben meg kiabálni, és futkosni kezdtek. A nagy lökdösődésben elsodródott a családjától és Spencertől. Már épp azon volt, hogy megkérdezze, mégis mit nem látott, amikor egy hatalmas gúla alakú valami tört be a sütő felett. Gondolkodás nélkül vetette magát hasra, ám azonnal a hátára is fordult, hogy megnézze mi történt.

Majdnem felsikoltott az elé kerülő látványtól, de a szájára tapasztotta a kezét. Próbált nem sírni, de a könnyeinek nem tudott parancsolni. Egy pillanatra elhomályosították a látását, csak hogy utána újra kitisztulhasson. Spencer halálra vált tekintettel nézett a semmibe, a gúla alakú valami – Kelly most már be tudta azonosítani, egy csőr volt – beleállt a lány mellkasába, felnyársalva ezzel. A Pteranodon kihúzta a csőrét a lányból, aki ettől a padlóra hullott, élettelenül. Az állat megpróbálta kihalászni zsákmányát, ám hatalmas fejét nem tudta eléggé elfordítani ahhoz, hogy elérje a halott lányt. Pár sikertelen próbálkozás után feladta, és elrepült másik áldozat után kutatva.

Kellynek most már patakokban folyt a könnye, és meg kellett törölnie a szemét ahhoz, hogy lásson valamit. Lassan felült, és óvatosan kikukucskált a hamburgeres sütője felett. Most már az se érdekelte, hogy melege van. Ez idáig semmit nem látott, aztán egy hatalmas test repült el a hamburgeres előtt. Kelly azonnal visszafeküdt. Elfordította a fejét, és ránézett Spencer arcára.

Soha nem fogja majd elfejeltetni a látványt. A lány szája nyitva volt, nyitott szemében a meglepetés szikrája ragadt meg. Kellynek ismételten patakokban kezdett folyni a könnye, és erőt vett magán, hogy ne sikítson kínjában. A szeme láttára gyilkolta meg a legjobb barátnőjét egy három méteres őshüllő. Életében először elátkozta John Hammondot, amiért annak eszébe jutott az eszement ötlet, hogy hozzák vissza a már régen kihalt fajokat az életbe. Ezelőtt mindig úgy gondolta, hogy ő a legjobb ember, aki valaha a földön élt, azonban most már örül, hogy nem található az élők között. Máskülönben megkeresné, és kitekerné a nyakát.

Gyilkos indulatok borították be Kelly fejét, és legszívesebben megint felkiáltott volna, azonban most nem bánattól, hanem a haragtól.

Odamászott legjobb barátnője mellé, és megsimogatta a még meleg arcát.

– Meg fogom bosszulni a halálodat, Spencer! Ezt megígérhetem. – Kelly hangja elcsuklott.

Összeszedte magát, és egyesével becsukta a lány szemeit. Mikor ismét felemelte a kezét, hogy letörölje arcáról a könnyeket, észrevette, hogy véres a keze. Lenézett a földre, és rájött, hogy Spencer vérében fekszik. Gyorsan arrébb gurult, nem azért, mert irtózott a vértől, hanem mert tudta, hogyha még jobban összekeni magát, az illata olyan lesz a ragadozók számára, mint a vacsorára hívó hang, ő pedig nem szándékozott meghalni. Élnie kellett, hogy megbosszulja Spencert.

Kelly felült az ágyában. Az arca nedves volt. A könnye összekeveredett az izzadsággal. Már megint újraálmodta a történteket. Valamikor annak a napnak más emlékei jönnek vissza, de legtöbbször legjobb barátnője halálát éli újra. A szülei is meghaltak, azonban őket nem látta. Nem látta a holttestüket, ám az orvosok biztosak voltak benne, hogy az ő hullájuk is ott hever a többi között. Amikor követelni kezdte, hogy megnézhesse őket, nem engedték meg, mondván nem akarják traumának kitenni. Nem adta fel, és megpróbált beszökni abba a szobába ahol a holttestek hevertek, de egy katona elkapta, és bezárta egy tárgyalóterembe. Kelly hiába verte az ajtót, senki nem segített neki. Két órával később jött vissza a katona egy orvos kíséretében. Addigra Kelly olyan sokkos állapotba került, hogy össze-vissza motyogott, és megtámadta az orvost. Amikor legközelebb felébredt egy korházi szobában találta magát, lekötözve.

Kelly megrázta a fejét, hogy visszatérjen a valóságba, majd kikelt az ágyból, és bement a fürdőszobába. Ott is, mint a szobájában, minden halványzöld volt. Mikor megkérdezte, hogy ezzel mit akartak elérni, azt válaszolták, hogy a zöldnek nyugtató hatása van az emberi idegrendszerre.

Megmosta az arcát, majd belenézett a tükörbe. Szörnyű állapotban volt. A haja kócosan meredt össze-vissza, a bőre sápadt volt, a szeme alatt karikák éktelenkedtek. Kelly sóhajtott egyet, majd levette a fésűt a polcról, és kifésülte a haját. Amikor végzett, visszament a szobába. Terveivel ellentétben, nem feküdt vissza aludni. Logikusan meggondolva, semmi értelme nem lett volna. Helyette odalépett az ablakhoz, és felnézett az égre. Éppen akkor repült el egy Pteranodon csapat a tenger felé. Bár most már nem kezdett el kiabálni, mikor meglátott egyet, azért a szíve mindig összeszorult. Nagyon is tisztában van azzal, hogy nem az őshüllők a hibásak azért, ami a szüleivel és Spencerrel történt. Nem ők kérték, hogy teremtsék újra őket.

A lány visszament az ágyára, és ráült. Körülnézett a szobában, amit most már úgy ismert, mint a tenyerét. Lassan két éve lakik itt, és csak két hónapja tudta rávenni a vezetőséget, hogy engedjék ki innen. Látni akarta, hogy mi folyik körülötte. Egész addig csak ezt a szobát, és a labort látta, ahol mindenféle injekciókat adtak be neki, vagy éppen vért vettek tőle. Soha nem tudott megszabadulni a gondolattól, hogy ő egy kísérleti patkány, habár ezt mindenki bőszen tagadja.

Volt valamilyen hormon a szervezetében, amitől az őshüllők máshogy viselkednek a közelében, és a legfurcsább, hogy megértik, amit akar, és meg is teszik neki. Az utolsóra csak nemrégen jött rá, és semmi pénzért nem akarta ezt elárulni senkinek. Még a végén visszazárják a szobájába, mert rájönnek, hogy feltudja ezt használni ellenük. Azonban azt tudják, hogy a dinoszauruszok nem bántják, sőt még egy kis ujjal se érnek hozzá. Ki akarják használni Kelly ezen tulajdonságát, ezért kezdtek el vele kísérletezni. Minden áron fel akarják használni ezt a hormont, azonban nem tudják, hogy mi termeli, így arra se jöttek rá, hogyan tudnák ők maguk előállítani.

A lánynak soha nem volt beleszólása a dologba, gyakorlatilag fogva tartják. Miután magához tért a korházi szobában, egy férfi lépett oda hozzá. Tapintatosan vázolta a helyzetet. Elmagyarázta, hogy egy ideig itt kell még maradnia, hogy felgyógyuljon. Akkor még nem tudtak a hormonról. Miután egy véletlen baleset nyomán tudomást szereztek róla, ugyanaz a férfi visszajött hozzá, és megkérte arra, hogy maradjon a szigeten. Már hogyha az megkérésnek számít, hogy érzelmi terrorral vette rá arra, hogy belegyezzen a dologba.

Így hát maradt, mert nem volt választása, de mindig az volt a célja, hogy egyszer megszökik innen. Most, hogy már tudomása van arról, hogy ha akarja, irányíthatja az őshüllőket, eljött a megfelelő idő. Elkezdheti megtervezni a szökését.

Hamarosan

Kelly Peterson tisztában volt vele, hogy meg fog halni. Már csak az volt a kérdés, hogy mikor.
Amikor a szülei előálltak azzal, hogy a tizenhatodik születésnapját a Jurassic Wolrd-ben fogják megünnepelni, majd kiugrott a bőréből örömében. Mindig is az volt a nagy álma, hogy egy nap, majd ellátogat oda. Azonban azt sosem gondolta, hogy örökre ott fog ragadni.
Azon a végzetes napon, amikor az Indominus Rex kiszabadult a kifutójából, Kelly mindent elvesztett. Elvesztette a családját, a legjobb barátnőjét és ezzel együtt mindent, ami fontos volt neki. Amikor megpróbált menekülni, szembe találta magát az egyik raptorral. Azt hitte, hogy itt a vég. Meg fog halni. Azonban az állat ott hagyta, még csak rá se nézett.
Volt benne valami különös, valami megmagyarázhatatlan....

1. Szereplők: 2016.01.16 → ♥♥♥

2. Második trailer: 2016.02.06 → ♥♥♥

3. Prológus: 2016.02.13

4. Első fejezet: 2016.02.27